Perjés Géza a katonai vezetők kiképzéséről és a hadtörténet-oktatás szerepéről
Absztrakt :
Perjés Géza, (1917–2003) a 20. század második felének legnagyobb hatású magyar
hadtörténésze pályáját hivatásos katonaként kezdte, és frissen végzett ludovikásként
részt vett a második világháború harcaiban. Angol hadifogságból hazatérve beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol 1946 és 1948 között a Szalai
Sándor professzor vezette híres Társadalomtudományi Intézet kurzusain többek között
szociológiai tanulmányokat folytatott, majd érdeklődése a hadtörténelem irányába
fordult. Katonai szakmai ismereteit és tudományos képzettségét, nyelvi ismereteit
kamatoztatva az 1950-es évektől bekapcsolódott a magyar hadtörténeti kutatásokba.
A tanulmányban közzétett, Perjés Géza hagyatékából előkerült, 1956. augusztus hó
5-én kelt írás az SZKP XX. kongresszusa után a magyar hadtörténetírás helyéről, szerepéről, megújításáról kibontakozott vitához kapcsolódik. Érdekességét nem csupán
történeti mivolta, hanem nagyon is aktuális mondanivalója adja: ahhoz a kérdéshez
szól hozzá képzett, háborút megjárt katonaként és hadtörténészként, hogy van-e
a hadtörténelemnek helye, szerepe, és ha igen, mi, a katonai vezetők képzésében.
Ennek érdekében részletesen kifejti a katonai vezetők kiképzéséről vallott felfogását.
Géza Perjés (1917–2003), a military historian of greatest influence in Hungary in the
second part of the 20th century, started his career as aprofessional soldier. He graduated
at the Ludovika Military Academy, took part in the fights of the Second World War
and finally became POW of the British army. Having returned home, he registered
at the Pázmány Péter University of Sciences and, among others, studied sociology
within the famous Institute of Social Sciences led by Professor Sándor Szalai between
1946 and 1948. Later, his interest turned to military history and, making good use of
his military experiences, scientific erudition and acquaintance with languages, from
1950, he joined in the research of Hungarian military history.
The writing treated in this essay from his posthumous papers dated on 5 August
1956 is connected with the debate which developed after the 20th Congress of the Soviet
Communist Party on the place, role and ways of reformation of the Hungarian military
historiography. The point of interest of the writing is not only in its historic character but
in its current message, too: a qualified officer of front-line service expresses his opinion
as military historiographer on the place and role of military history in the training of
military leaders.