Nyelv és szuverenitás viszonya az Osztrák–Magyar Monarchiában a jogalkotás és a jogalkalmazás tükrében
Absztrakt :
A nyelvhasználat és a szuverenitás viszonyának jog - történeti szempontú vizsgálata három premisszára épül. Először is, a saját nyelv használata a közjogi értelemben vett szuverenitás egyik legfontosabb eleme. Másodszor, a nyelv alapvető szerepet tölt be a nemzeti identitás konstrukciójában. Végül, de nem utolsósorban, az állam a hatalomhoz való hozzáférést, illetve bizonyos népcsoportok - államalkotó többség, tituláris nemzet - hegemón pozíciójának fenntartását a nyelvhasználat különböző színtereinek szabályozásával, nyelvpolitikával valósítja meg. Mindezekből következően a saját nyelv használata, a nyelvi jogok biztosításán keresztül megélt bizonyos fokú szuverenitás nemcsak a többségi nemzet, de a kisebbségi közösségek - nemzetiségek - számára is kiemelten fontos. Mivel a nyelvi kérdés - nyelvi jogok, nyelvpolitika - tudományos vizsgálata hazánkban mind ez idáig a nyelvészek és történészek felségterülete volt – néhány filozófiai és jogtudományi munkától eltekintve –, égető szükség van a jogtörténeti perspektíva beemelésére, amennyiben nyelv és szuverenitás komplex viszonyrendszerét a lehető legteljesebb mértékben kívánjuk megérteni. Kutatásom ehhez a célkitűzéshez kíván hozzájárulni a Habsburg Birodalom, illetve az Osztrák–Magyar Monarchia nyelvi jogalkotásának és jogalkalmazásának vizsgálatával a hosszú XIX. században - kb. 1789–1918 - , ahol és amely korszakban a fenti jelenségek szemléletesen – mondhatni tankönyvbe illő példaszerűséggel – jelentek meg.
A tételhez tartozó fájlok
