"A legközelebbi ünnepnapra" várva. Királykérdés Magyarországon és Ausztriában, 1922-1938

Abstract

A magyar és osztrák legitimista mozgalom politikai vezetői és a legitimista gondolat hirdetői úgy vélték, hogy az egykori dunai Monarchia valamilyen formában történő feltámasztásával, a legitimnek tekintett Habsburg-dinasztia szükséges és – a nagyhatalmak és a kisantant államainak diplomáciai meggyőzésével – lehetséges visszatérésével visszaállítható és egyben meg is reformálható az integer Magyarország. A létrejövő alkotmányos „szociális népkirályság” meggyőződésük szerint a társadalmi-gazdasági válságból való kilábalás, a Duna-völgyi népek megbékélésének, illetve a germán és a szláv expanzió feltartóztatásának esélyét is kínálta volna. Úgy képzelték – bár a tartós politikai ellenszél miatt nem mindig vállalták fel őszintén –, hogy Európa békéje és a térség reorganizációja érdekében történelmi hivatásuk az Osztrák–Magyar helyébe lépő Magyar–Osztrák Monarchia feltámasztása. Részben a Monarchia külügyi apparátusában edződött stratégáik azonban az unortodox külpolitikai és jogfolytonossági elméletek gyártásában és a színfalak mögötti tárgyalásokban bizonyultak erősnek, a gyakorlati politika határozott formálására kínálkozó lehetőségekkel – a kísértetiesen hasonlító jelszavak és szófordulatok ellenére – sem a húszas évek elejének Magyarországán, sem a harmincas évek közepének Ausztriájában nem tudtak élni. Ifj. Andrássy Gyula, Apponyi Albert, Zichy János, Károlyi József, Sigray Antal, illetve Gratz Gusztáv, Pethő Sándor és Lajos Iván (valóban) szürke eminenciásoknak bizonyultak. Ilyen módon a Horthy-korszaknak csupán a valóság és a fikció határán mozgó alternatívája lehetett „a hitek, a remények, a jog és a becsület” legitimista politikája, amely „európaibb pályát jelenthetett volna az országnak”.

The political leaders of the legitimist movement and the advocates of the legitimist thought believed that by reviving some form of the former monarchy of the Danube, and by the necessary and (through the diplomatic persuasion of the great powers and the Little Entente countries) possible return of the Hapsburg dynasty, which was considered legitimate, integer Hungary can be restored and reformed at the same time. They were convinced the constitutional „social people’s monarchy” that was to be created would have presented a chance of recovering from the social and economic crisis, of peace between the peoples of the Danube valley, and the cessation of the German and Slavic expansion. They imagined, even though the failed to always openly take this goal on, that their historical vocation was to revive the Hungarian–Austrian Monarchy, which would take the place of the Austro–Hungarian Monarchy, in order to establish peace in Europe and reorganise the region. However, their strategists, who had partly been forged in the foreign affairs apparatus of the Monarchy, proved themselves efficient in the making of unorthodox theories of foreign affairs and legal continuity as well as in background negotiations, but they could not make use of the possibilities that arose either in Hungary in the early-1920’s or in Austria in the mid-1930’s despite the eerily similar slogans and phrases. Gyula Andrássy Jr, Albert Apponyi, János Zichy, József Károlyi, Antal Sigray, Gusztáv Gratz, Sándor Pethő and Iván Lajos all proved to be éminences grises. This way the legitimist policy of „beliefs, hopes, the law and honour”, which „could have meant a more European path for the country”, could only be an alternative of the Horthy era, moving along the line separating reality and fiction.