Rendészet és civil szféra

Abstract

A civil szervezetek a modern társadalmi fontos elemei: aktív résztvevői a társadalom életének, rendszerint a közjót szolgálják azzal, hogy állami feladatot vesznek át részben vagy egészben. Gyakori megnevezésük még: non-profit, (azaz nem nyereségérdekelt a működésük, avagy nem kormányzati szervezetek, vagyis NGO-k (azaz non government organization). Nota bene! Rendészeti dolgozók körében gyakori a téves fogalomértelmezés: sokak számára civilszervezet az, amely az állami rendészeti testületeken kívüli, vagyis számukra civil szervezet például az iskola, vagy akár az önkormányzat is.

A rendszerváltás előtti (szocialista jelzővel ellátott) társadalomról vallott nézetek jelentős része, noha - különösen utólag visszatekintve - nemes indíttatású volt, gyakorlati megvalósíthatásuk illúziónak bizonyult. Az utópisztikus jelleg nem kis részben a II. világháború borzalmait követő ellenhatásnak volt köszönhető, túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítva a történelmi tapasztalat nevelő hatásának és a természet, benne az ember korlátlan megváltoztathatóságába vetett hitnek. Nem volt ez másként a bűnmegelőzés eszméjével sem, de furcsa módon itt számos, ellentétes töltetű megállapítást tehetünk. A közösséginek mondott szocialista társadalom éppen az emberek kis közösségeit, különösen a spontán szerveződőket gyanakvással szemlélte, működésüket legalábbis nem támogatta, olykor határozottan tiltotta.

A magyarországi rendszerváltozás a civiltársadalom újjászületését és megerősödését is eredményezte. Nagy számban alakultak társadalmi csoportok, vagyis civil közösségek, és fokozatosan alakultak ki a társadalmi önszerveződés keretei. Önkéntesség, öntevékenység és adományozás a civil aktivitás jellemzői és formái, amellyel polgárok tízezrei élnek, mint az egyéniségük kiteljesedésének sajátos terepe.

Együttműködésük a rendészeti szervezetekkel még messzemenően elégtelen, pedig nélkülük a köz biztonsága nem képzelhető el. Semmiféle állami cél nem érhető el az emberek öntevékeny, méghozzá szervezett és szabályozott öntevékenysége nélkül!

Ahogyan ezt már több, mint egy évszázada felismerték: "… az állam kutató szava nem ér el minden szakadékba, nem is karolhat fel minden oltalomra szoruló érdeket, sőt vannak olyan feladatok, amelynek ellátására egyáltalában nem alkalmasak az állami eszközök: ezért minden kultúrországban a polgárok tömörültek abból a célból, hogy ők végezzék el ezt a munkát, amelyet a pártfogásra szorulók folytonos érdeklődéssel való kísérése, erkölcsi támogatása, ellenőrzése, a velök való állandó érintkezés fenntartása igényel” (Feleki Béla: A pártfogó-ügy /patronázs/, Országos Ismeretterjesztő Társulat Kiadványa Várnay és fia kiadása, Bp. 1911.)

A közbiztonság jelentős társadalmi érték, a minőségi élet sine qua nonja: elsősorban akkor beszélhetünk róla, ha a bűnözést féken lehet tartani: (A féken tartás nézetünk szerint azt jelenti, hogy a bűnözés és a kontroll mechanizmusok között - ahová a bűnmegelőzés eszközrendszerét is bele kell érteni - az egyensúly fenntartható, vagyis a bűnözés elviselhető szinten van, a polgárok általában biztonságban érzik magukat, a deviációkat tudomásul veszik és kielégítő segítséget kapnak a mégis bekövetkező jogsértések következményeinek elviseléséhez.) Ennek feltételei (Finszter Géza nyomán):  jól működő gazdaság, ahol a társadalom tagjai számára jólétet biztosító értéktermelés folyik,  jól működő civil társadalom, öntudatos polgárokkal, akik egyenrangú értékként kezelik a biztonságot és a szabadságot,  jól működő, alkotmányos és demokratikus államszervezet, melyet bölcs kormányzat irányít és amelyben tisztelik az állampolgárt (tekintet nélkül korára, származására, vallására, szexuális orientációjára, stb.) és végül  a professzionális rendészet.

A közbiztonság tehát „kollektív társadalmi termék”, messze nem kizárólag a rendészeti tevékenység produktuma. Kriminológiai közhely, hogy a bűnözés a társadalom életének lenyomata, a közösség és a benne élő egyén életében fellépő zavaroknak a tünete, ezért azt hatalmi eszközökkel „visszaszorítani” nem lehet, mert ha időlegesen sikerül is a felszíni jeleket elnyomni, a problémák gyökere megmarad és később vagy azonnal, esetleg más területen vagy más életviszonyokban jelentkezni fog, méghozzá súlyosabb formában. Így tehát azt sem érdemes a rendőrségnek célul tűznie, hogy a bűncselekmények száma bizonyos határokon belül maradjon. Nemcsak azért bajos ilyet mondani, mert a bűnözés, mint tudjuk oly bonyolult társadalmi jelenség és, ahogy Vígh József professzortól a budapesti jogi karon valamennyien tanultuk, „a társadalmi jelenségek, tehát az emberi magatartások körében is épp úgy törvényszerűségek uralkodnak, mint a fizika világában”, hanem azért is, mert ezzel a kijelentéssel a rendőrség - teljesen feleslegesen - magára veszi a felelősséget a bűnözésért, annak alakulásáért.

Érdemes számba venni, hogy a közbiztonság létrehozásában kinek van felelőssége, lehetősége szerepvállalásra. Első az állam, kötelező feladata rendészeti szerveket (elsősorban, de nem kizárólag a rendőrséget) működtetni, főleg a közterületek rendjét védeni. Felelős azonban a polgár is: sorsáért, életéért, vagyonáért, sőt a közösség viszonyaiért is, amelyek bűnt teremnek. Tudnunk kell, hogy a közbiztonság hiánya lényegében az együttműködés hiányát jelenti, emberek és emberek, emberek és intézmények között. Nagyon fontos a jól működő civil szféra is: az emberek öntevékeny közreműködése nélkül semmilyen állami cél nem valósulhat meg, különösen így van ez a kriminalitás kezelésével. S végül, ma már, semmiképpen nem hagyhatjuk számításon kívül a piacon megvásárolható biztonságot, a személy- és vagyonvédelmi vállalkozások szolgáltatásait.

Sokan mondják, hogy a megnövekedett bűnözés oka a határok kinyitása, külföldiek tömeges beutazása, a demokratikus szabadságjogok kiteljesedése és hasonlók, azonban ezek legfeljebb árnyalják a képet, az igazság inkább az, hogy a bűnözés ebben az aspektusban is a társadalmi folyamatok eredménye, mégpedig ama társadalmi folyamatoké, amelyek a rendszerváltást is kikényszerítették. A rendszerváltás Magyarországon, noha vér nélkül, szerencsénkre, mégiscsak forradalmi változásokat hozott a tulajdonviszonyok, a termelés és az elosztás egész makrorendszerében és ennek nyomán a polgárok hétköznapjaiban is. Tudjuk, hogy az ember nem könnyen alkalmazkodik még a kisebb változásokhoz sem, ezért semmi meglepő nincs abban, hogy a helyüket nem, vagy nehezen találó, a beilleszkedni nem tudó emberek sokkal többen lettek, hogy a devianciák, benne a bűnözés is súlyosbodtak. Nem történt más, mint, hogy a gazdaság gyarapodásával lehetőségeink és igényeink megsokasodtak: emberek és árucikkek hatalmas tömege utazik északról délre és keletről nyugatra, vagy onnan vissza. Az áru és pénzpiac globalizálódik, a multinacionális cégek betelepülése nyomán már mindannyiunknak van hozzávetőleges képe arról, hogy milyen hatalmas és átfogó folyamatok zajlanak le a világban. Mindezek következtében az emberek közötti kapcsolatok, különböző viszonylatok száma a többszörösére növekedett, ennek megfelelően lényegesen több lett a konfliktusok lehetősége is. A bűnözés ma Magyarországon pontosan olyan, mint az a társadalmi berendezkedésünk, a hétköznapi kultúránk által meghatározott, ebben az értelemben tehát nincs benne semmi rendkívüli, ezért indokolatlan a harangokat félreverni és a néhány, de mindenképpen kivételes drámai bűnügy reflektorfénybe állításával, túlzóan általánosítva, az emberek nyomasztó érzéseit, mindennapi félelmeit növelni.