EU közös biztonság- és védelempolitika

Abstract

Az európai integráció fejlődésében a külpolitika nem szerepelt az alapító szerződések paragrafusai között. Értelemszerűen a biztonság és védelempolitika sem. A tagállamok csupán a gazdasági integráció létrehozásából fakadó területeken (vámpolitika, kereskedelem, agrárpolitika) egyeztették politikájukat. Ám pontosan a gazdasági sikeresség nyomán az EU a világgazdaság egyik meghatározó szereplője lett, s mind kényelmetlenebbé vált a szervezet és a tagállamok számára a „gazdasági óriás – politikai törpe” minősítés. Azonban ahogy a 2. világháború utáni években, úgy később sem alakult ki egyetértés a tagállamok között abban, hogy szuverenitás centrumában található kül-, biztonság- és védelempolitikájukat az Unióra bízzák. A tagállamok többsége, élükön az ENSZ BT állandó tagsággal és nukleáris fegyverzettel rendelkező Franciaország és Nagy Britannia ma is a szuverenitás legfontosabb fokmérőjének tekinti az önálló külpolitika folytatását. A biztonság és védelempolitika kívülmaradásához továbbá hozzájárult az is, hogy az európai integráció a bipoláris rendszer fennállása alatt mindvégig a NATO biztonsági (nukleáris) ernyője alatt fejlődhetett. Ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy az USA az Észak-atlanti Szerződés Szervezetén keresztül biztonsági garanciákat nyújtott az integrációhoz. A poszt-bipoláris nemzetközi rendszerben az EU továbbra is keresi helyét, s a tagállamok érdekeit összefogó politika pontos és hatékony érvényesítési eszközeit.