Nemzetközi biztonsági szervezetek

Abstract

Az elmúlt száz év változó biztonsági környezete alapjaiban alakította át a nemzeti és nemzetközi biztonság kapcsolatát. A vesztfáliai béke után lassan formálódó új nemzetközi rendszer az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) 1945-ös megalakulásával egy olyan szintet ért el, amely a történelem korábbi korszakaiban ismeretlennek számított: ettől fogva már nem csupán az egyes államok, illetve laza szövetségeik határozták meg a nemzetközi politika alakulását, hanem abban fontos szerepre tettek szert a különféle nemzetközi szervezetek is. Az ENSZ, az európai integráció, a NATO (Észak-atlanti Szerződés Szervezete), az Afrikai Unió (AU) vagy a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) minden tökéletlenségük ellenére is – változó mértékben ugyan, de – ma már egyértelmű világpolitikai tényezőnek számítanak, amelyek a legtöbb szakértő szerint messze többet jelentenek, mint tagállamaik egyéni érdekeinek puszta küzdelmi arénáját. A szervezetek önálló szerepre tettek szert a nemzetközi biztonság alakításában, és bár ennek mértékének megítélése más és más, nehéz lenne megkérdőjelezni az ENSZ, a NATO, az EU, az EBESZ (Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet) vagy az AU által elért eredményeket a nemzetközi biztonság erősítésében. Sokak szerint az elmúlt hetven év példátlan európai békéje elképzelhetetlen lett volna az európai integráció nélkül, amely képesnek bizonyult arra, hogy pontot tegyen a kontinens nagyhatalmai közötti évszázados torzsalkodásnak, és amely két pusztító, Európa hegemóniájának végét jelentő világháborúba sodorta bele a földrészt. A NATO-nak a hidegháborúban játszott stabilizáló szerepe vitathatatlan, mint ahogy az Afrikai Unió nyilvánvaló eredményei is a szomáliai válság kezelésében. A nemzetközi szervezetek virágzását mi sem bizonyítja jobban, minthogy ma már a föld csaknem valamennyi térsége igyekszik kialakítani a saját regionális szerveződését, gyakran duplikációkat és átfedéseket is okozva. Bár ezek a szervezetek nem minden esetben bizonyulnak hatékonynak és működőképesnek, a globalizáció egyre inkább rákényszeríti az államokat a kooperációra. Míg a vesztfáliai rendszerben a kellő hatalmi potenciálokkal bíró országok képesnek bizonyultak érdekeik érvényesítésére, a posztbipoláris korszakban ez egyre nehezebb feladat. A világ államai ugyanis, miközben továbbra is féltve őrzik szuverenitásukat, azzal szembesülnek, hogy a biztonságukat fenyegető kihívások többsége nem állam-specifikus, hanem sok esetben transznacionális jellegű. A terrorizmus vagy a tömegpusztító fegyverek proliferációja, a globális klímaváltozás, a migráció, a szervezett bűnözés, a kalózkodás olyan fenyegetések, amelyekkel szemben egy ország önmagában aligha képes fellépni: bár e sorok szerzője – más szakértőkkel ellentétben – nem hisz abban, hogy az állam fellazulása megállíthatatlan folyamat lenne, és ez a politikai entitás hamarosan eltűnne a történelem süllyesztőjében, kétségtelen, hogy az államok szerepe átalakulóban van, és a biztonság szavatolása ma már elképzelhetetlen a nagy nemzetközi rezsimek és szervezetek nélkül.